2009. november 20.
Ez a nap sem volt egyszerű, na nehogy véletlenül. Reggel szépen beértem suliba, megérkezett a tantónéni is, teszttel kezdtünk. Ezzel nem is lett volna baj, bár az kétségkívül sokat gyorsított volna a dolgon, ha előre szól, hogy összekeverte a lapokat és az első oldal feladatait csak azt követően tudjuk megcsinálni, hogy megkerestük a cikket, amihez kapcsolódik. Így elvesztegettünk néhány értékes percet, mivel természetesen időre ment a teszt. Ezt szóvá is tették páran. (A jobb érthetőség kedvéért: a vizsgán először jön a cikk, aztán a feladatok és így is fogalmazzák meg a teendőket. Ezt gyakoroltuk, ehhez szoktunk, amúgy meg tagadhatatlan, hogy ebben a korban ezt a nehézséget illik tudni leküzdeni.) A megoldások közös ellenőrzése után elzavarodtunk szünetre. Figyelem a dolgot, hétfő óta rendületlen ütemben hosszabbodik a szünet.
Az utolsó közös óránkon még annyit se dolgozott tanárnéni, amennyit eddig, nekünk kellett egymásnak feladatokat kitalálnunk. Aztán megoldani. Persze, szórakoztató volt és nem is kérdés, hogy mi nyertünk, de nem ez volt az, amin a leginkább megütköztem. Bart, a belga srác, aki holnap vizsgázik, és eddig is tudtam róla, hogy nem briliáns intellektus, ma megkoronázta eddigi tevékenységét. A mi csapatunknak feltett egyik kérdés a különböző rövidítések megfejtése volt, egész pontosan az alábbi kettőé: B.C. és A.D. Aki angolul tanult, annak nem meglepetés, hogy a B.C. = before Christ vagyis Krisztus előtt. Az A.D. ellenben (legkésőbb) gimnáziumi tananyag, annak is, aki nem volt latinos, ahogy én sem: A.D. = anno domini vagyis az Úr akárhanyadik esztendeje. Az elsőre a megfejtést a dán kislány vágta, a másodikat meg én. Erre rám bődül ez az értelemtől csillogó tekintetű fiú, hogy „honnan tud ez ilyeneket?” Khm.. köszönet a megszólíttatásért, ha indirekt is történt. A tanárnéni itt már érezte a feszültséget a levegőben (Barték csúnya vesztésre álltak) és gyorsan befejezte az órát.
Suli után telefonra tettem pénzt, aztán vissza az iskolába, mondván nyugodtabb a közeg a telefonáláshoz, felhívtam a biztosítási regisztrációs számért felelős hivatalt. Először ugyanis csak telefonon kommunikálnak a jó néppel, adnak egy előzetes regisztrációs számot, majd egy interjúra behívnak és egyszer sokára utána kapja meg a gyalog polgár a végleges számát. No, nekiveselkedtem a telefonnak. Pedig akkor még nem tudtam. Most már persze tudom, de akkor…. Szóval telefonosfiúnak vagy – kislánynak csak akkor vesznek fel itt a demokrácia bölcsejében, ha valami ordenáré akcentusod vagy logopédusképzésen kiemelten oktatott súlyos beszédhibád van. Esetleg nem nyitod ki beszéd közben a szádat. Vagy ezek tetszőleges kombinációja. De érteni az a nyomorult, aki elkövette azt a durva hibát, hogy nem britnek született, hanem utólag tanulta meg a nyelvet és szeretne itt valamit kezdeni magával, ergo nem feltétlenül érti az északkelet-skót-csajágaröcsögealsói tájszólást, na az nem fog. Valameddig csak eljutottunk az emberkével és ekkor lemerült a telefonom. Elmondtam magamban háromszor visszafelé svédül a Nokia összes felmenőjét, majd hazamentem feltölteni a telefont.
Majd újra felhívtam a számot. Neeem, ez nem a belvárosi telefonközpont (nincs se Weiner elvtárs, se levehető ajtós NDK turmixgép), bár egy jó ideig itt sem kapcsolnak. Ezúttal egy klasszikus HIVATALI MICIKÉT (vagy Mancikát, a politikai korrektség kedvéért) fogtam ki. Aki valaha járt már hivatalban ügyes-bajos dolgait (vagy más ügyes-bajos dolgait) intézni, az már tudja: a hivatali micike a világ ura. Hol van innen kérem szépen Obama vagy a kínai elnök, uggyankérem, az smafu.
Na ez a micike ad 1) tájszólással beszélt, ad 2) csukott szájjal. Mi tagadás, messziről kezdtünk. Amikor harmadszor kérdeztem vissza (három külön esetben), megérdeklődte a drága, hogy kell-e tolmács???
Itt hagyok egy kis hatásszünetet, nekem is kellett egy kevés, hogy ne küldjem el ékes angolsággal melegebb éghajlatra vagy legalábbis ne hívjam fel a becses figyelmét arra, hogy a kétoldalú kommunikáció hatékonyságát nagyságrendekkel javítja, ha a beszélő személy beszéd közben kinyitja a száját és nem csupán megformálja ajkaival a szavakat, de decibelben mérhető hangerővel bocsátja ki azokat az ő saját száján. Fuuuuuuuu……. Ezek után kedvesen megköszöntem neki, és befejezve a beszélgetést kaptam egy ideiglenes számot. (és csendesen elsétáltam díszlépésben magam előtt…)
