Hát nem szembejött? Piszok dolog úgy szenvedni, hogy közben boldog az ember. De nem tudom, megmondani, melyik dominál, nem is akarom és voltaképp egy szavam sem lehet. Volt egy spontán és nagyon remek kis péntek este egy alig ismert társasággal, egy különleges szombati nap egy jó fej családdal és egy hosszú beszélgetéses éjszakával és hát beleestem valakibe, kár lenne tagadni. Vele is voltam a hétvégén, nem is keveset.
Pénteken Sébastien hívott el egy koreai étterembe, még jó pár iskolatárssal együtt, akiket ő ismert, én nem. Végül 11-en voltunk. A kaja jó volt és izgalmas, vacsi után meg egy pubba ültünk be, ahol Truth or dare-t (meri vagy nem meri a magyar megfelelő talán, de leginkább üvegezős játék néven ismert) játszottunk. :))
Szombaton meglátogattam Amany barátnőmet Denhamben, ahol a családjával él. Nagyon kedves, bőbeszédű és jókedvű ember a férje és van 4 csupaélet gyerekük, három fiú és egy kislány. Délután egytől este 9ig voltam náluk és hálás vagyok, hogy ott lehettem, nehezen leírható, mennyi kedvességet kaptam.
Mire hazaértem, lakótársam lett. Egy francia kislány, a nevét egyelőre nem nagyon tudom. Csendes, de hát épp csak ideért... Este meglátogatta Misit a barátja, Péter, akivel, meg a többiekkel hajnalig tartó traccspartiba keveredtünk, volt fél4, mire aludni mentem. Aztán keltem 3 óra múlva. Ausztrál nyílt teniszbajnokság van...
Vasárnap délelőtt szüttyögés, délután vásálni voltam Misivel, aztán főzőcske volt itthon, de mindenki csendes és fáradt.
A mindennapi életben alkalmazkodni nem okoz gondot, de egy nagyon más karakter amplitúdóját követni bizony néha kegyetlenül nehéz. És közben egy szavam sem lehet, mert van minek örülnöm elég... Szó szerint sírok és nevetek egyszerre. És nem adnám egy percét se semmiért....
