2009. november 22.

Tegnap este az egész napos gyaloglás után annyira elfáradtam, hogy beájultam az ágyba, fél tízkor már aludtam. Ma reggel meg 8 kor keltem. J Lazy Sunday…. Arra, hogy fáj a hasam. De jó. Délelőtt tanultam, egy egész fejezetet lenyomtam a tankönyvből. Ebéd, pakolászás, vakarózás, stb után elindultam a könyvtárba, ott ingyér van internet. Előtte a Kenton állomáson Oystert fel kellett tölteni. Csináltam már ilyet x alkalommal, fog menni, mint a karikacsapás. Aha. Hát persze. Ahogy azt Móricka elképzeli. Kérem alássan, az nem úgy van, hogy majd itt a civilizáció sarokkövének szívében különösebb nehézségek nélkül boldogulok az én pirosszeműpápuaállambeli Maestro Cardommal…. Neeeem, bizony. (Ha furcsálkodva forgatják a kártyát, csak annyit mondok, hogy nem brit kibocsátású. Ha azt is hozzáteszem, hogy magyar, olyan szánakozva néznek rám, mintha fél szemem lenne és az egyik lábam 20 centivel rövidebb volna a másiknál.)

Ezúttal a botrányos igénytelenséggel kisminkelt, de verhetetlen önbizalommal felvértezett TFL-es (londoni BKV, bár nem egészen azonos a mentalitás. Mondjuk, mint Makó és Jeruzsálem.) hölgy kéri kedvesen, hogy fényképes igazolványt adjak a bankkártya mellé!!!! Ezt most olvassa el mindenki még egyszer, nehogy félreértés legyen. Látva megrökönyödésemet, elismétli és el is magyarázza, hogy az neki azért kell, hogy nehogy a más kártyáját használja bárki. Még mindig az államat keresgéltem és a felháborodásomat igyekeztem palástolni, de a hölgy nem tágított. Én meg nem futkosok az útlevelemmel a hónom alatt, nálam sem volt, ha most haza kell mennem érte, csúnya dühöngés várható. Ekkor jött a mentő ötlet, az iskola által házilag gyártott (kartonpapírra fénymásolt alap, tollal kitölt, igazolványkép ráragaszt, iskola lefóliáz, vagyis akkor és annyit csinál belőle a jó nép, amikor és amennyit nem szégyell) diákigazolványom. Bemutattam. Csont nélkül elfogadta. Ennyit a biztonsági kívánalmakról. Medve anyám!!!!!!!!

Ezek után féltem továbbmenni, de ha már elindultam, nem fordultam vissza. A könyvtárig eljutottam, lakás- és álláshirdetéseket végigbogarásztam, két lakás (értsd: kiadó szoba) kapcsán telefontam is, holnap egyeztetjük, mikor mehetek megnézni. Hazamentem, kitakarítottam, ekkor érkezett meg Dawn hát nem is tudom, minek nevezzem, talán barátnője? Dawn 47 éves, a hölgy meg 75. Nagyon kedves és tisztelem is, ne értsen félre senki, de konkrétan megijedtem tőle, mintha egy halálfej volna, annyira sovány, szikár, csontos néni, alul – fölül soronként 4-5 foggal (mind elöl és egymás mellett, de piranha-szerű elrendezésben). Tényleg rémisztő szegény.  De mekkora meglepetést okozott! Itt járt szombaton este is, akkor találkoztunk először, beszélgettünk, meséltem a könyvekről, amiket vettem, ilyesmi. A néni a mai napon egy zacskónyi könyvet hozott nekem, mert látta, mennyire szeretek olvasni! Na erre tessék gombot varrni! Vagy 7 kötetet pakolt le nálam (ezek közül ugyan kettő olaszul van, de oda se neki, majd azt is megtanulom.), leült, sokáig beszélgettünk. Amikor a továbbtanulásról esett szó, elmagyaráztam neki, hogy mivel nekem nincs angol érettségim, előkészítőre kell mennem egyetem előtt, aminek az IELTS a feltétele. Erre belelkesedett, hogy az unokái nemrég érettségiztek, nála hagyták az egyik tesztkönyvüket, majd elhozza, mert szerinte én csont nélkül le tudnék érettségizni angolul! Majd hanyattestem, nagyon drága volt…