Az a sajnalatos helyzet allt elo, hogy a mult keddi, nem rovid iromanyom elparolgott a pendrive-omrol, ujra ki kell mentenem es elhoznom. Addig is itt a mult szerda - pentek.

Beszámoló

Ott hagytuk abba, hogy múlt hét kedd, mozi. Szerdán kulináris kalandtúrán vettem részt. Akemi (mint kiderült, nem Akimi) barátnõje, Kimiko volt a házigazda, nála fõztünk. Steffi, Élodie, a két japán leányzó meg én. Japán és francia ételek voltak étlapon, azon belül egyfajta délfrancia tésztaétel (Élodie nizzai), japán édes-fûszeres sertésragu és persze szusi. És én mindbõl ettem, azzal a kis csalással, hogy külön nekem vega szusit is csináltunk, merthogy én is csináltam ám, részt vettem benne. Sõt, a nem vega verzió elkészítésében is! És nagyon üges voltam. Most szabad dícsérni. J

Apropó szusikészítés. Akemi elmondta, hogy amellett, hogy az ázsiai emberek testhõmérséklete valamivel alacsonyabb az európaiakénál, a japánok közt a férfiak teste még hidegebb, mint a nõké, épp ezért a férfiak készítik a szusit (nincs is nõi szusiséf), mert a jó formázáshoz hideg kéz kell. Nem tudom, ebbõl todományos alapon mi igaz, de ha csak ez a szempont, én leszek a fõszusiszakács, mert mindig olyan hideg a mancsom, mint a béka lába.

A francia kaja is elég izgalmasan indult, apró, csipetkénél kisebb, a tarhonyánál épp hogy csak nagyobb tésztát sós vízben kifõzünk, leszûrjük, kivajazott tepsibe borítjuk. Kis kockákra (nem nagyon apróra) vágott hagymát olajon megdinsztelünk, épp csak üvegesre, hogy még roppanjon és ne piruljon meg. Ezt a tésztán elosztjuk. Majd kis darabokra tépkedett finomra szelt sonkával borítjuk (ez épp pármai volt), végül jön a csattanó: a Reblochon. Aki már találkozott vele – én most elõször – az tudja, hogy amúgy nyersen elég bátor egy jószág ez, olyan khm…illata van, hogy azonnal ablakot kellett nyitni. Élodie persze átszellemült (majd’ azt írtam, hogy „étszellemült”) tekintettel hajolt fölé, nekem azért kellett némi távolság, még így is a támadási körzeten belül voltam. De hõsiesen beleszagoltam és be kell vallanom, én is éreztem némi átszellemülést. De legalábbis tiszteletet a sajt iránt. (és nem a szagtól lábadt könnybe a szemem.) Nos, ezt az aromabombát Élodie kis darabokra csipkedte (mert a drága szobahõmérsékleten – ahol elõbb hagyni kell a környezethez idomulni – olvadni kezd, ezzel párhuzamosan az illatát is egyre erõsebben engedi) és a sonkára szórta. Ezután csak egy erõs 20 perc kell neki nem túl forró sütõben és MENNYEI!!! Élodie egy laza kis salátával kísérte, semmi fakszni, zöldségek és vinaigrette (só, bors, olaj, ecet, mustár).

Az édes – fûszeres ragu is remek volt, a szusi meg nagyon fura. Ismerem a szójaszósz aromáját, a tormát is, így a wasabi sem volt nagy meglepetés és óvatosan is kezeltem (egyrészt mert tanultam apukám példáján, aki egy ízben egyszerre kapta be a borsónyi wasabit, ami a tányérján volt és percekben mérhetõ ideig a fülén vette a levegõt, másrészt mert épp csak beletunkoltam a szusidarabokat). De a szusi…. mintha tengervizet ennél. Nem ez lesz a kedvenc kajám, azt hiszem. Ja én a magam részérõl egy – egy üveg körtés és epres ciderral járultam hozzá az este sikeréhez. Nagyon kellemes.

Elég késõn értem haza, Dawn még fent volt. Megkaptam a második levelemet is a tb-tõl, ugyanaz volt benne, mint az egy nappal korábbiban, csak mindkét ügyintézõ elküldte, biztos, ami biztos.

Csütörtökön mit is csináltunk. Ja, igen, fõ kultúrprogram volt! KOCSMÁZÁS. Illetve nekünk Steffi a dolgot azzal súlyosbította, hogy délután a hóna alá csapott minket (mondván õ pénteken hazamegy) és elhurcolt a British Librarybe, ahol a fotográfia õstörténetérõl látható egy lenyûgözõ kiállítás. Az elsõ 3D fotóktól és 360 fokos képektõl kezdve a mozgóképig, a sátorban utazó mobil sötétkamrától az 1830-es években készült legelsõ fotókig. El kell menni, hatalmas élmény.

Amint ezzel végeztünk, csatlakoztunk a többiekhez a Lamb & Flag (a Bárányhoz és a zászlóhoz címzett) pubban. Csapolt cidert ittam! Óriási, mintha söröztem volna. (gyk: nem szeretem a sört. De a cidert igen!). Itt kiderült, hogy Karl, az egyik tanár a suliból, egy kis együttesben basszusgitárol, aznap este fellépnek, menjünk már el ugyan. Elmentünk. Beletelt vagy egy – másfél órába, míg a belvárosból Putney-ba értünk (Délkelet – London), de megérte.

A Half Moon (Félhold) pub tekintélyes zenei múlttal büszkélkedhet a hátralevõ egy hónapban, merthogy januárban bezár. A falon olyan fellépõk dedikált fotói sorakoztak, hogy csak pislogtam. Ez a sufnipubrockbanda meg eccerûen odaállt a színpadra (ugyanoda, ahol Pat Metheny, meg ilyen figurák zenéltek elõtte) és lenyomta az aznap esti programot. Jól öltözött családapák pengették a gitárt, meg énekeltek, a dobos szerintem már az ötvenet is jócskán meghaladta már. Karl viszont nem énekelt szólót, ezt nehezményeztük is. Laza csávó, tetkó, fülpiercing, miegymás, közben meg angolt tanít. Moka.

Apropó tanarak. Lehet, hogy említettem, ez esetben elnézést. Csak egyszerûen feltûnt, hogy épp ebben a városban mûködik olyan nyelviskola, amelyikben kizárólag fehér tanárok oktatnak. Egy szem indiai van, õ az IT felelõs.

Éjfélre értem haza.

Péntek. Fú. Hát két (na jó, három) pint cider után nem kicsit voltam másnapos. És vizsgáznom kellett, ezt Pierre külön az én kedvemért hozta elõre mára. Ajjaj…. A gondolataim összeszedésével nem veszõdtem sokat aznap reggel, így amikor beértem az órára, még mindig szanaszét hevertek, de most muszáj volt összpontosítani. Sikerült, de megdolgoztam vele.

Délután még elrongyoltunk a Victoria és Albert Múzeumba, majd elbúcsúztunk Steffitõl, õ aznap este kiment a reptérre, hogy a hajnalban induló gépét elérje. Rémesen hangzik.